KÖTELÉK - 11. fejezet

CSÓK ÉS KÉTELY

Fehér hótakaró lepte be a tájat, melyen úgy csillantak meg a nap első sugarai, mintha szétszórt gyémántok lennének. Egyre közeledett a karácsony, s Celia egyre búskomorabb lett tőle. Az első karácsony apja nélkül. Felrémlett előtte eddigi ünnepeik emléke, s beleszorult a szíve. Együtt díszítették fel a fenyőt, megfőzték az ebédet, még süteményt is sütöttek. Délután bekucorodtak a nappaliba, nézték a tévében az ünnepi műsort, este pedig meggyújtották a csillagszórókat, közösen énekeltek, és bontottak ajándékot. Másnapján rendszerint a nővérénél vendégeskedtek. Ezt követően szilveszterig apja nem vállalt semmi munkát, azt a pár napot általában kettesben töltötték. Az újévet fergeteges partival búcsúztatták, melyet valamelyik munkatársa tartott L.A.-ben. Celia mindig elmehetett vele, sosem hagyta magára, bár legtöbbször már úgy érezte leginkább sofőrnek van rá szükség, ugyanis akkor apja már beteg volt.

Félt, hogy ez a karácsony teljesen más lesz, mint az előzőek. Imádta Di-t, és Patrick-et, de nem voltak ugyanazok, mint az apja. Ráadásul az iskolában bált is rendeztek, ahova mindenki párral fog menni. Ő lesz az egyetlen, akinek nem lesz partnere, hisz nem ismert mást, csak Adam-et. Legszívesebben el sem ment volna, de az osztályfőnök bejelentette, a részvétel kötelező...

A parti péntek este lesz, utána pedig már a téli szünet miatt januárig nem is lesz tanítás. Úgy döntött nem hagyja az utolsó pillanatra a ruhavásárlást, ezért reggelinél hízelegni kezdett nővérének.

- Ma nagyon csinos vagy, Di - jegyezte meg Celia. - jól áll ez a fehér kosztüm.

- Kösz. Gondolom, ma velem jössz a városba.

- Szeretnék. Havazott az éjjel, és én nem szeretek ilyen közlekedési feltételekben vezetni.

- Nem gond, én örülök, hogy velem jössz. - mosolygott rá.

- Di, mikor végzel ma?

- Hova szeretnél menni?

Diana nem szerette a körítést, a mellébeszélést, hamar rátért a lényegre.

- Tudod, pénteken karácsonyi bál lesz a suliban, és kéne vennem egy ruhát...

- Rendben. Tanítás végére ott leszek, és bemegyünk Bormings-ba. Ott van egy-két elég jó szalon, ahol tudunk neked kölcsönözni valami ruhát. - felelte Diana.

- Rendes vagy! - simogatta meg nővére karját.

...

Gyönyörű, gyöngyös, fekete ruhát választottak, ami a térdéig ért. Vettek hozzá egy magassarkú ezüst színű cipőt, és egy hasonló árnyalatú kis táskát is. Celia hagyta lebeszélni magát egy nagyon érdekes mintájú láncról, elismerve, olyan sok ékszere van otthon, ami illik a ruhához, hogy egy szatyorba nem férnének bele.

Celia boldogan lépdelt fel a lépcsőn a szobájába, kinyitotta az ajtót, és egy cseppet sem volt meglepődve, hogy ott találta az ágyán heverésző Adam-et. Megszokta, hogy nem zárja be az erkélyajtót.

- Diana kérte, hogy adjam át, nyugodtan használhatod az ajtót is. - jegyezte meg Celia.

- Az nem olyan izgalmas, mintha bemásznék. - nevetett Adam.

- Gyere le, most melegíti az ebédet. - mosolygott rá a lány.

- Megvettétek a ruhát? - érdeklődött, miközben felkelt.

- Igen, de nem mutatom meg. Majd a bálon láthatod.

- Legszívesebben veled mennék. - komorult el.

- Tudom. - simogatta meg az arcát. - De sokszor nem rajtunk áll, mi történik.

Adam olyan hirtelen zárta a karjaiba, hogy Celia csaknem elvesztette egyensúlyát. A fiú ajkai az övére tapadtak, s szenvedélyes csókban forrtak össze. Zihálva léptek el egymástól, megszakítva a pillanatot. Celia zavartan nézett Adam-re, akinek arca oly sok érzelmet árult el. Leginkább vágyat.

- Nem kéne belebonyolódnunk ebbe. - suttogta a fiú.

- Te csókoltál meg, nem én téged... - szegte le a fejét.

- Úgy érzem, összetörik a szívem, valahányszor elmegyek tőled...

- Ne mondj ilyeneket, Adam. Én ugyanezt érzem. Ne beszéljünk róla, úgy sokkal könnyebb. - kérte Celia.

- Söpörjük be a szőnyeg alá? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem leszek második! - jelentette ki.

- Én... nem akartam, hogy az legyél. Félreértesz engem...

- Nem, Adam. Van egy kapcsolatod, amiből nem léphetsz ki. Mi ketten nem lehetünk együtt. Nem csókolózhatunk! Ha az ellenkezőjét tesszük, minek neveznél engem? - kérdezte.

- Ne haragudj. Ez a helyzet már egyre rosszabb... Nem gondoltam végig ebből a szemszögből. De mást nem tudok adni neked, mint barátságot, vagy titkos szerelmet. - felelte bosszúsan.

- Nem tehetjük meg Bianca-val. - zárta le a témát.

- Bianca sosem csókolna úgy, ahogy te. - nézett egyenesen Celia szemébe.

- Felejtsd el! - sziszegte Celia.

- És a helyedben nem lenne ilyen nagyvonalú. Eltaposna.

- Ahogy téged is, ha mindez kiderülne...

Megfogta Adam kezét, gyengéden megszorította. A fiú ismét ölelésébe vonta, beletúrt a hajába, majd a hátát simogatta.

- Vállalnám a kockázatát. Eddig se jött rá, hogy veled töltöm az időmet, ezután se jönne rá...

- Mit érzel irántam? - nézett fel a fiú barna szemeibe.

- Megőrülök érted. - válaszolta. - Első pillanattól fogva vonzol engem, és egyre erősödik ez bennem. Belehalnék, ha meg kéne válnom a társaságodtól. Elfogadom, akárhogy döntesz is ezzel kapcsolatban, de valamilyen formában maradj mellettem!

- Megfontolom. Ne haragudj, de ez nem ilyen egyszerű... Sosem kerültem még ehhez hasonló helyzetbe.

- Én tudok várni. Rád érdemes. - mondta, majd visszahúzta fejét mellkasára, és apró csókot lehelt a nyakába.

Celia megborzongott a karjaiban, szorosabban bújt hozzá, s egyre kétségbeesettebben cikáztak gondolatai. Mi tévő legyen? Az eszére, vagy a szívére hallgasson? Figyelmen kívül tudja e hagyni, mit súgnak megérzései? Vágjon bele? Boldog lenne Adam-mel, abban biztos volt. De Bianca-val semmiképpen. Rémes érzés lehet megcsaltnak lenni, egyetlen nő sem érdemli meg. Ő sem okozhat Bianca-nak fájdalmat, hisz, a lány őt sosem bántotta...

Kibontakozott az ölelésből, és lementek a földszintre. Megebédeltek, bár Diana szerint ez már szinte vacsorának számított, mert elmúlt már 5 óra is. Adam maradt még egy kicsit, Patrick-kel társalgott a nappaliban, miközben meccset néztek.

Bárcsak minden így maradna! De neki most döntenie kell egy olyan dologban, ami talán az egész sorsukat megváltoztatja. A bálig kért haladékot, megígérte Adam-nek, másnap választ ad neki, és addig már csak két nap van hátra.

Rápillantott Adam-ra, aki feszülten figyelte a kosármérkőzést, és tudta, ha újra felteszi a kérdést, a válasz ki fog bukni belőle, akaratlanul is...

De hová vezethet mindez?