KÖTELÉK - 4. fejezet

GONDOLATOK

Csak 16 éven felülieknek!

Olyan sötét volt, hogy szinte semmit sem látott, így a hallására hagyatkozott. Pattogó léptek zaja ütötte meg a fülét, valaki futott, méghozzá felé közeledve. Ereiben megfagyott a vér, ösztöneire hagyatkozva rohanni kezdett. A nyirkos füvön úgy csúszkált a talpa, mintha jégen próbált volna menekülni. Minél jobban igyekezett távolodni attól, aki követte, annál közelebb kerültek egymáshoz. Jéghideg kéz markolt a vállába, s fordította maga felé. Próbálta kivenni a vonásait, de a szemébe húzott kapucni, és a vaksötétség miatt ez lehetetlen próbálkozás volt. Csak a légzését hallotta, és kezének szorítását érezte. Sosem félt még ennyire senkitől. Az idegen szinte fölé tornyosult, alakját pedig csak még inkább félelmetessé tették körvonalai. Szorítása olyan erős volt, hogy Celia-nak könnyek gyűltek a szemébe, s már csaknem felsikított. Hála a rengeteg dialízisnek, kezelésnek, már nagyon fejlett volt a fájdalomküszöbe, el tudta fojtani sikolyát. Ekkor az idegen felemelte a másik kezét, s kéjesen végigsimított arcának bal felén.

- Mit akarsz tőlem? - nyögte riadtan Celia.

- Csak a szívedet... - válaszolt egy suttogó hang, majd egy pillanatra megvillant egy penge, s Celia érezte a mellkasában a fájdalmat, hallotta a fémet a csonton csikorogni. A férfi kivájta a szívét, mely immár ott lüktetett markában az ő élettelen teste felett...

Ez volt az utolsó kép álmából, ennek láttán riadt fel kora hajnalban. Ránézett a mobiljára, még alig múlt el 4 óra. Rázta a hideg, pedig biztos volt benne, hogy jó idő volt a szobában, mikor lefeküdt. Végigtapogatta magát, s kellemetlenül konstatálta, hogy mindene csurom vizes, még a haja nagy része is. Eszébe ötlött az a rémes álom, melyre legszívesebben soha többet nem gondolt volna, s egyből megvilágosodott. A rossz álom miatt izzadt, ettől volt nyirkos a bőre, pizsamája, haja. Gyorsan kibújt nedves ruhájából, visszavadászta takaróját a földről, és nyakig bebugyolálta magát. Tudta, hogy aludni már úgysem fog, ezért bekapcsolta a tévét. Persze hajnali 4-kor nem sok izgalmas műsort sugároznak a csatornák, de ő kitartóan kapcsolgatott egészen addig, míg nem talált egy neki tetsző műsort. Felhangosította egy kicsit, s belemélyült az Animal Planet műsorába. Nagyon szerette az állatokat, de sosem mert tartani egyet sem, félve attól, hogy gyenge immunrendszerével még elkap tőlük valami halálos nyavalyát. Apja szerint ugyan Celia már hajlamos mindenütt efféle halálos nyavalyákat látni, ott is, ahol steril még a levegő is, azért nem nyaggatta túlzottan a kisállat témában.

Fájón hasított belé édesapja emléke. Annyi élmény, édes emlék fűzte össze kettőjüket, s most olyan szívszorító érzés volt ezekre gondolnia. Édesanyja halálával könnyen megbirkózott, hisz kicsi volt még, mikor elveszítette. Igazából saját emlékei nem is voltak Lena Burkettről, amik a fejében voltak régi családi videókról, fényképekről származtak. Sokszor hiányzott neki, hogy megbeszélhessen vele női dolgokat, anya-lánya programokat tervezzenek, de igazából ezt a helyzetet elég könnyedén kezelni tudta, hiszen nem ismerte őt...

Diana-nak ennél keményebb lehetett, hisz ő imádta anyjukat. Nem véletlenül lett a halála után olyan zárkózott. Ő apjuk elvesztésével nem állt igazán hadilábon, hisz évek óta nem lakott velük együtt, s nem is nagyon tartotta vele a kapcsolatot. Diana rengeteget veszekedett apjával az alkohol miatt, számtalanszor próbálta rávenni, hagyja abba az ivást, vonuljon elvonókúrára, de hasztalan. S mivel jócskán elvetette nála a sulykot azzal, hogy az eljegyzési partiján totál ittasan sok boldogságot kívánt nekik, majd utána eljátszott egy elég ordenáré szövegű dalt, Di megfenyegette. Ha nem hagy fel az ivászattal, nem látogatja meg még ünnepnapokon sem. Apjuk nem vette komolyan, s várta őt karácsonykor, de hiába. Ettől még inkább búskomorságba esett, így még többet ivott, mint előtte.

Celia-t is zavarta a szesz-ügy, de olyan nagy rajongással csüngött apján, hogy elsiklott e felett. Talán jobban tette volna, ha nem teszi. Nem kellett volna pátyolgatnia, sajnálgatnia apját egy-egy másnapos reggelen. Keményen a fejéhez kellett volna vágnia, hogy ez így nem mehet tovább. De egyszer sem tette meg...

Ő bőven beérte annyival, hogy apja megtömte a pénztárcáját, megszeretgette, megpuszilgatta, és hagyta, hogy törődjön vele. Főzött, mosott rá, vasalta ingeit, ellátta mindenben. Sőt, még meg is fürdette, ha olyan állapotban volt. Ha viszont ő volt rosszul, netán kórházban feküdt, kétszer kómában is, a férfi egy kortyot sem ivott. Szörnyen féltette az ő kis leánykáját. Sokszor mondta is:

- "Anyád nem ezt a sorsot szánta neked. Te légy erősebb, figyelmesebb, mint ő. Vedd komolyan a betegségedet. Ebben az életed a tét..."

Ezt tudta nagyon jól. Mérés, bökés, evés - így telt minden napja. Étrendje eltért az átlag emberekétől, ezt is nehéz volt betartani. Gyerekként imádta a csokoládét, ma már azt sem ehet. Minden termék összetevőit részletesen el kellett olvasnia, nehogy baja legyen tőle. Az egész élete megváltozott ez az átkozott kór miatt.

Most megint gyökeres fordulatot vett sorsa, s nem tudta, merre tart. Kiszámíthatatlanná vált az világ, melyet gondosan felépített maga köré. A pszichológus, akihez apja járatta, érdekes teóriákat állított fel Celia viselkedését illetően. Úgy gondolta, a lányt elnyomja betegsége. Szégyelli mások előtt, ezért bezárkózik, nem barátkozik. Csalódott az emberekben, ezért nem igazán teremt kapcsolatot a külvilággal. És amit a legelképesztőbbnek talált, Celia még boldog is volt ebben a magának kialakított kis világban.

Ez a világ most némiképp átalakult. Apja volt eddig számára a legfontosabb, de az ő elvesztésével még inkább szűkült a kör. Néha úgy érezte, talán depresszióba süllyedt, azért támadnak olyan sötét gondolatai, hogy hiába próbálna is ismerkedni, barátkozni, nem érdemelné meg, hogy szeretettel forduljanak felé. Nem akarta, hogy bárki is olyan gyengének, elesettnek lássa, amilyen egy-egy rosszullét következtében volt. Nem akarta, hogy megítéljék...

Ő csak nyugalmat szeretett volna maga körül, hogy hagyják elmerülni gyászában, keserűségében. Diana és Patrick lépett első helyre az életében, bár eddigi véleményét jócskán módosította róluk. Diana-t mindig is felszínesnek, unalmasnak, nem túl jófejnek tartotta. Nővére viszont megmutatta egy másik arcát neki, mikor elárvultak. Talán Di mindig is ilyen volt, csak ő nem vette észre, nem méltatta figyelemre. Gondozta őt, támogatta a fájdalmas pillanatokban, próbált átvenni terheiből. Magához vette, s nem is kért tőle sokat cserébe. Szabályai, melyeket felállított, nem voltak teljesíthetetlenek, s Celia tisztában volt vele, mekkora szabadságot kapott általuk. Lehetséges valakit egy csapásra megszeretni, ha eddigi életedben utáltad? Lehetséges, hisz ő nagyon megszerette nővérét. Patrick-kel sosem volt baja, bírta sógorát, egyedül a "tökmagozás" nem tetszett neki. Összegezve úgy érezte, talán még boldog is lehet velük.

Hallotta a motozást a folyosóról, így biztos lehetett benne, hogy szerettei felkeltek. Rásandított mobilja kijelzőjére, 6.30 volt. Felkelt hát ő is az ágyból, és a szekrényéhez vánszorgott. Szűk, répaszárú farmert öltött, hozzá egy lila, mélyen dekoltált felsőt választott, amit egy fekete mellénykével dobott fel. Előásta őszi, kockás-szürkés-nagyon-vagány szövetkabátját, s kézben vitte le az előszobáig, ahol csak feldobta a fogasra, majd a konyhába ment.

- Jó reggelt. - köszönt félmosollyal.

- Neked is. - üdvözölték.

Csendben megreggeliztek, megkávéztak, majd Celia a fürdőbe vonult. Mért, bökött, majd elvégezte ügyes-bajos dolgait. Halványlila sminket tett fel, hosszú, szőke haját kifésülte, megmosta a fogait. Mire végzett, Diana is elkészült, épp a cipőjét húzta. Celia is elővette a cipősszekrényből hegyesorrú, tűsarkú bokacsizmáját, mely remekül illett lábaira. Felöltötte kabátját, s megszemlélte magát a tükörben.

- Jól áll neked az ősz. - mosolygott Diana. - Kabátban nem tűnsz olyan vékonynak...

- Nem tudok meghízni, szerintem sosem fogok. - vont vállat Celia.

- Az étvágytalanság is egy tünet. Elfogadjuk. - simogatta meg arcát.

Beültek Celia új Volvo-jába, s Diana navigálásával útnak indultak a városközpont felé. A környéken nem volt több kórház, 50 km-es körzetben csak a whyst-i. Hamar odaértek, s Celia bekísérhette nővérét a hormonkezelésre. Mikor ott végeztek, átmentek a hivatalba, hogy bejelentsék őt lakónak, s nyomban kapott is új iratokat. Az utcán mindenki nagyon megbámulta, ami módfelett zavarta Celia-t, Di viszont hatalmas élvezettel mutatta be kishugát minden számára ismerős járókelőnek.

A következő állomás az orvosi rendelő volt. Diana egy magánpraxisú háziorvoshoz járt, aki őszerinte nagyon jól értette a dolgát, s egekig magasztalta. Leültek a sárgára festett váróban, majd pár perc múlva fehér köpenyes nő lépett oda hozzájuk.

- Mrs. Brown, miben segíthetek? - mosolygott Diana-ra.

- Hozzám költözött a húgom, és szeretnénk bejelenteti dr. Wright-hoz. Gondolom, ehhez meg is kell vizsgálnia...

- Természetesen. Mrs. Ivory után bemehetnek. - mutatott egy idős hölgyre. - Sarah Elliot vagyok. - mutatkozott be.

- Celia Burkett. - fogott kezet vele a lány.

- Remélem, ritkán találkozunk itt. - mosolygott rá. Celia együtt reménykedett vele, hisz gyűlölt beteg lenni, pláne annyira, hogy orvoshoz kelljen mennie. Mrs. Ivory hamar bejutott, és meglepően hamar végzett is, mivel csak receptért jött, így már be is mehettek a doktorhoz.

- Jó reggelt, hölgyeim. - köszönt széles mosollyal dr. Wright. Nagyon jóképű férfi volt, barna szemekkel, és kissé őszülő, barna hajjal. Celia olyan 40 körülinek saccolta. - foglaljanak helyet. Mondta az asszisztensem, mi járatban vannak. Kishölgy, felvázolná előttem röviden a kórtörténetét?

- Te elmondtad neki? - fordult Celia nővéréhez.

- Nem tudja senki, Celia. - felelte döbbenten Diana.

- Orvos vagyok, magára pedig csak rá kell nézni. Csak úgy virítanak a cukorbetegség tünetei az egész külsején. Hány kiló is ehhez a magassághoz? Milyen gyakran van rosszul? - vesébe látó pillantása elől nem volt menekvés. Celia vallhatott.