TISZTÁZÁS
Diana úthosszat csevegni próbált, de aggodalmát sem palástolta. Celia időnkét beszúrt nővére monológjai közé egy "igent", és egy "ahát", s mivel Diana bőven beérte ennyivel, nem firtatta a költözés téma kényességét. Az állomástól 20 percet autóztak, mire kiértek a külvárosba, ahol csupa zöld volt minden, s takaros kis házak álltak egymástól nem messze. Diana lelassított egy fehérre meszelt, teraszos, erkélyes ház mellett, majd befordult a felhajtóra, és megállt a garázsajtó előtt.
- Hát, megérkeztünk. Nem is tudom, láttad e már így készen? - nézett rá mosolyogva.
- Te is tudod, hogy nem. Csak az esküvőd miatt jöttem ide Whyst-be, többször nem voltam hajlandó. - figyelmeztette fanyarul.
- Celia, kérlek, ne légy ilyen undok! Meg fogod szeretni az itteni életet, hidd el...
- Gondolod? Innen még egy bevásárlóközpont is fényévekre van! L.A.-ben két saroknyira volt tőlem az egész világ! Itt legfeljebb a múlt évtized divatját találhatom meg egy üzletben, nemhogy a legutolsót... - dohogott.
- Miért ilyen fontos neked a vásárlás? Apa annyira ellátott pénzzel? - érdeklődött.
- Apa mindent megadott nekem, te viszont mindent elvettél! - zokogott fel keservesen Celia, majd kipattant az autóból, és csomagjait hátrahagyva berohant a házba.
Meglepetésére Diana nem rohant utána, inkább megküzdött az ő telepakolt bőröndjeivel, és egyesével felcimbászta az ajtó elé. Minden egyes lépcsőfokon megállt, fújt egyet, majd újult erővel nekilódult. Celia a nappali ablakából figyelte őt könnyeit szárítgatva. Nem állt szándékában így kifakadni, főleg nem Diana-val szemben, hisz tudta, ha ő nem veszi magához, most lakhatna Rachel nénivel, meg annak a 4 gyerekével, akik közül kettő még elég kicsi, és csak az agyára mennének. Egyszeriben megsajnálta testvérét, úgy érezte, visszaélt a jóindulatával. Mire sikerült jól elszégyellnie magát, Diana már túl volt mindkét táskával a küszöbön. Fáradtan becsukta a bejárati ajtót, nekidőlt, majd néhány ki- és belégzés után teljes nyugalommal Celia felé fordult.
- Gyere a konyhába, húgi. Összeütök valami vacsit Patricknek, meg nekünk, közben pedig átbeszélgethetünk ezt-azt. - nem kért, követelt. Celia nem mert ellentmondani, követte a vadonatúj bútorokkal felszerelt helyiségbe.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezte, de arca nem árult el különösebb érzelmeket.
- Miért viselkedsz így velem?
- Én... - zavarba jött. Miféle kérdés ez? Diana pontosan tudatában lehetne, hányadán állnak egymással. - Mindig így viselkedtem veled...
- Tudom, hisz Apa rád hagyta. De vedd tudomásul, Celia, hogy ez itt már más világ. Nem L.A.-ben vagy, itt nem fog körbeugrálni senki. Nem fogsz sok zsebpénzt kapni, csak azért, mert megengedhetjük magunknak.
- Te most szabályokat állítasz? - háborodott fel.
- Anyád helyett anyád, apád helyett apád lettem. Én tartozom felelősséggel érted, a tetteidért. Szeretném, ha mindhárman alkalmazkodnánk egymáshoz, és nem csak nekünk kéne hozzád. Ezért gondoltam, jobb, ha tisztázzuk a dolgokat.
- Írjam, vagy nem lesz hosszú? - fintorgott amúgy kamaszosan.
- Nem untatlak, ígérem. A vércukorszintedet tartsd állandó ellenőrzés alatt, és amint szükségét érzed az inzulinnak, bökd meg magad légy szíves. - nézett rá jelentőségteljesen. - Ha valamire pénzt szeretnél kiadni, vagy csak vásárolgatnál, kérj pénzt Patrick-től. Kevesebbet faggatna, mint én tenném... - erre aztán mindketten elmosolyodtak. - Drog, cigi, pia nincs a sem lakásban, sem másutt. Ezeket semmilyen esetben nem vagyok hajlandó tolerálni. Apa kocsiját eladtuk, az árán pedig vettünk neked egy új járgányt. Szeretném, ha megbecsülnéd, mivel egy Volvo nem játékszer.
- Kaptam egy Volvo-t? - döbbent meg Celia.
- Női autó, egyszerű vezetni. Szerintem egész jól el fogsz vele boldogulni.
- De hát miért... - kezdte bűnbánóan.
- Szeretném, ha megmaradnál ugyanaz a vagány csajszi, aki mindig is voltál. És tudod, ezen a környéken egy Volvo nem mindennapi jelenség. Már az én Mazda terepjáróm sem az, hát még Patrick Chrysler-e...
- Megnézhetem? - kérlelte.
- Meg kell várnunk vele Patrick-et, mivel ő választotta. - magyarázta.
- Rendben. - próbált megnyugodni.
- Szóval hétköznap suliba fogsz járni. - folytatta.
- Úgy érted itt is magántanár jár majd hozzám.
- Nem, a whyst-i középiskolában fogod folytatni a tanulmányaid. Őszi szünet van a mai naptól, így van 2 heted, hogy megszokd a gondolatot.
- Én nem fogok iskolába járni! - jelentette ki.
- Már pedig igenis fogsz. Apa teljesen rossz irányba vitt azzal, hogy úgy óvott mindentől. Megrémisztette a cukorbetegséged, a kómáid. Hidd el, jó lesz neked a suliban. Hamar lesznek barátaid, be fogsz illeszkedni.
- Di, én nem tudok iskolába járni! El kell bújnom majd mérni, és bökni!
- Nem fognak leprásnak nézni, ha megtudják, hogy mi bajod... - vetette ellen.
- Te nem ismered a velem egy korúakat, Diana... - legyintett Celia. - Elmegyek abba a suliba, adok egy esélyt az egésznek, de nagyon fogom utálni. Ha nem tetszik beszélhetünk erről újból?
- Természetesen! Iskola után nem kell hazarohannod, de a leckéd kész legyen. Este addig maradsz fenn, amíg akarsz, de nincs indokolatlan hiányzás. Hogy érthető legyek, csak a betegséget tekintem indokoltnak ebben az esetben. Hétvégén szabad a program. Annyi kérés lenne ezzel kapcsolatban, hogy mindig hagyj valami üzenetet, hol vagy, mikor jössz. Jó nekem az sms, a cetli a hűtőn, vagy akár a telefon is.
- Nem olyan gáz ez a szabályzat, Di. Nem gondoltam, hogy ilyen jófej is tudsz lenni. - ismerte el Celia.
- Nem ismersz engem, húgi. - nézett rá szomorúan Diana. - Mióta megszülettél, csak utáltál engem. Egy idő után félreléptem a haragod, és a gyűlöleted elől, de akkor sem értem, miből fakad.
- Én azt hittem, azért vagy olyan rideg velem, mert te utálsz...
- Sosem utáltalak, Celia! A testvérem vagy, tudom, min mész keresztül, én is pont úgy érzem magam. Hagytalak volna ott Rachel nénivel? Jobb lesz neked itt mivelünk.
- Igen, tudom, csak hagyj egy kicsit még duzzogni, jó? Nehezen viselem a változásokat...
Diana úthosszat csevegni próbált, de aggodalmát sem palástolta. Celia időnkét beszúrt nővére monológjai közé egy "igent", és egy "ahát", s mivel Diana bőven beérte ennyivel, nem firtatta a költözés téma kényességét. Az állomástól 20 percet autóztak, mire kiértek a külvárosba, ahol csupa zöld volt minden, s takaros kis házak álltak egymástól nem messze. Diana lelassított egy fehérre meszelt, teraszos, erkélyes ház mellett, majd befordult a felhajtóra, és megállt a garázsajtó előtt.
- Hát, megérkeztünk. Nem is tudom, láttad e már így készen? - nézett rá mosolyogva.
- Te is tudod, hogy nem. Csak az esküvőd miatt jöttem ide Whyst-be, többször nem voltam hajlandó. - figyelmeztette fanyarul.
- Celia, kérlek, ne légy ilyen undok! Meg fogod szeretni az itteni életet, hidd el...
- Gondolod? Innen még egy bevásárlóközpont is fényévekre van! L.A.-ben két saroknyira volt tőlem az egész világ! Itt legfeljebb a múlt évtized divatját találhatom meg egy üzletben, nemhogy a legutolsót... - dohogott.
- Miért ilyen fontos neked a vásárlás? Apa annyira ellátott pénzzel? - érdeklődött.
- Apa mindent megadott nekem, te viszont mindent elvettél! - zokogott fel keservesen Celia, majd kipattant az autóból, és csomagjait hátrahagyva berohant a házba.
Meglepetésére Diana nem rohant utána, inkább megküzdött az ő telepakolt bőröndjeivel, és egyesével felcimbászta az ajtó elé. Minden egyes lépcsőfokon megállt, fújt egyet, majd újult erővel nekilódult. Celia a nappali ablakából figyelte őt könnyeit szárítgatva. Nem állt szándékában így kifakadni, főleg nem Diana-val szemben, hisz tudta, ha ő nem veszi magához, most lakhatna Rachel nénivel, meg annak a 4 gyerekével, akik közül kettő még elég kicsi, és csak az agyára mennének. Egyszeriben megsajnálta testvérét, úgy érezte, visszaélt a jóindulatával. Mire sikerült jól elszégyellnie magát, Diana már túl volt mindkét táskával a küszöbön. Fáradtan becsukta a bejárati ajtót, nekidőlt, majd néhány ki- és belégzés után teljes nyugalommal Celia felé fordult.
- Gyere a konyhába, húgi. Összeütök valami vacsit Patricknek, meg nekünk, közben pedig átbeszélgethetünk ezt-azt. - nem kért, követelt. Celia nem mert ellentmondani, követte a vadonatúj bútorokkal felszerelt helyiségbe.
- Mit szeretnél tudni? - kérdezte, de arca nem árult el különösebb érzelmeket.
- Miért viselkedsz így velem?
- Én... - zavarba jött. Miféle kérdés ez? Diana pontosan tudatában lehetne, hányadán állnak egymással. - Mindig így viselkedtem veled...
- Tudom, hisz Apa rád hagyta. De vedd tudomásul, Celia, hogy ez itt már más világ. Nem L.A.-ben vagy, itt nem fog körbeugrálni senki. Nem fogsz sok zsebpénzt kapni, csak azért, mert megengedhetjük magunknak.
- Te most szabályokat állítasz? - háborodott fel.
- Anyád helyett anyád, apád helyett apád lettem. Én tartozom felelősséggel érted, a tetteidért. Szeretném, ha mindhárman alkalmazkodnánk egymáshoz, és nem csak nekünk kéne hozzád. Ezért gondoltam, jobb, ha tisztázzuk a dolgokat.
- Írjam, vagy nem lesz hosszú? - fintorgott amúgy kamaszosan.
- Nem untatlak, ígérem. A vércukorszintedet tartsd állandó ellenőrzés alatt, és amint szükségét érzed az inzulinnak, bökd meg magad légy szíves. - nézett rá jelentőségteljesen. - Ha valamire pénzt szeretnél kiadni, vagy csak vásárolgatnál, kérj pénzt Patrick-től. Kevesebbet faggatna, mint én tenném... - erre aztán mindketten elmosolyodtak. - Drog, cigi, pia nincs a sem lakásban, sem másutt. Ezeket semmilyen esetben nem vagyok hajlandó tolerálni. Apa kocsiját eladtuk, az árán pedig vettünk neked egy új járgányt. Szeretném, ha megbecsülnéd, mivel egy Volvo nem játékszer.
- Kaptam egy Volvo-t? - döbbent meg Celia.
- Női autó, egyszerű vezetni. Szerintem egész jól el fogsz vele boldogulni.
- De hát miért... - kezdte bűnbánóan.
- Szeretném, ha megmaradnál ugyanaz a vagány csajszi, aki mindig is voltál. És tudod, ezen a környéken egy Volvo nem mindennapi jelenség. Már az én Mazda terepjáróm sem az, hát még Patrick Chrysler-e...
- Megnézhetem? - kérlelte.
- Meg kell várnunk vele Patrick-et, mivel ő választotta. - magyarázta.
- Rendben. - próbált megnyugodni.
- Szóval hétköznap suliba fogsz járni. - folytatta.
- Úgy érted itt is magántanár jár majd hozzám.
- Nem, a whyst-i középiskolában fogod folytatni a tanulmányaid. Őszi szünet van a mai naptól, így van 2 heted, hogy megszokd a gondolatot.
- Én nem fogok iskolába járni! - jelentette ki.
- Már pedig igenis fogsz. Apa teljesen rossz irányba vitt azzal, hogy úgy óvott mindentől. Megrémisztette a cukorbetegséged, a kómáid. Hidd el, jó lesz neked a suliban. Hamar lesznek barátaid, be fogsz illeszkedni.
- Di, én nem tudok iskolába járni! El kell bújnom majd mérni, és bökni!
- Nem fognak leprásnak nézni, ha megtudják, hogy mi bajod... - vetette ellen.
- Te nem ismered a velem egy korúakat, Diana... - legyintett Celia. - Elmegyek abba a suliba, adok egy esélyt az egésznek, de nagyon fogom utálni. Ha nem tetszik beszélhetünk erről újból?
- Természetesen! Iskola után nem kell hazarohannod, de a leckéd kész legyen. Este addig maradsz fenn, amíg akarsz, de nincs indokolatlan hiányzás. Hogy érthető legyek, csak a betegséget tekintem indokoltnak ebben az esetben. Hétvégén szabad a program. Annyi kérés lenne ezzel kapcsolatban, hogy mindig hagyj valami üzenetet, hol vagy, mikor jössz. Jó nekem az sms, a cetli a hűtőn, vagy akár a telefon is.
- Nem olyan gáz ez a szabályzat, Di. Nem gondoltam, hogy ilyen jófej is tudsz lenni. - ismerte el Celia.
- Nem ismersz engem, húgi. - nézett rá szomorúan Diana. - Mióta megszülettél, csak utáltál engem. Egy idő után félreléptem a haragod, és a gyűlöleted elől, de akkor sem értem, miből fakad.
- Én azt hittem, azért vagy olyan rideg velem, mert te utálsz...
- Sosem utáltalak, Celia! A testvérem vagy, tudom, min mész keresztül, én is pont úgy érzem magam. Hagytalak volna ott Rachel nénivel? Jobb lesz neked itt mivelünk.
- Igen, tudom, csak hagyj egy kicsit még duzzogni, jó? Nehezen viselem a változásokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése