Sziasztok!
Íme a legújabb fejezet! Remélem, örültök neki, és megbocsátjátok nekem, hogy ennyi ideig nem tudtam írni!
Várom a véleményeket, hsz-okat!
TITKOK
Mikor végzett az ebéddel, visszavitte a tálcáját a menzára. Szinte alig ült a teremben egy-két diák, így ha lehet még feltűnőbbé vált, mint előtte. Nagyon zavarta, hogy mindenki őt bámulta, de próbálta nem kimutatni. Kiment a parkolóba a kocsijához, és hirtelen elhatározással útnak indult. Ráér még hazamenni, gondolta, kicsit körbejárja a környéket, és próbálja memorizálni a látottakat.
Miután beutazta egész Whyst-et, ami még saccolva sem tartott tovább fél óránál, rákanyarodott egy a városból kifelé tartó útra. A jelzőtáblán csupán a "TÓ" felirat szerepelt, így Celia azt követte. Nemsokára kietlen vidékre ért, de ahogy egyre távolabb hajtott, úgy kezdett körvonalazódni előtte a vízfelszín. A tó egy hegy lábánál terült el, amit fenyők borítottak, másik oldalán viszont selymes, zöld fű volt csak.
Piknikes asztalok, andalgó szerelmespároknak padok álltak a parttól nem messze, a fűben pedig lónyomok éktelenkedtek. Celia ennek hatására el is képzelte, milyen lenne ezen a helyen lovagolni. Sajnálta már, hogy magassarkú csizmában ment iskolába, nem mert kiszállni a kocsiból, nehogy kárt tegyen a drága darabban. Majd másnap visszajön ide tornacipőben.
Ahogy ezen elmélkedett, észre sem vette, hogy mellé hajtott egy fekete BMW, pedig már messziről felismerte volna. Adam ült a volánnál, félszegen mosolygott rá, majd lehúzta a Celia felé közelebb eső ablakot. A lány megforgatta szemeit, de azért ő is rányomott az ablakgombra.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte a fiút.
- Követtelek.
Még csak nem is hazudik! Celia, ha ilyet tett volna, biztos nem vallja be.
- Nem ülsz át hozzám? - kérdezte Adam.
- Ebben a cipőben csak betonon vagyok hajlandó közlekedni. Amúgy ideje már hazamennem. - felelte. Annyira felkavarta az első iskolai napja, hogy teljesen megfeledkezett az inzulinról, aminek folytán kezdett rosszul lenni. Gyomra és veséje egyre jobban sajgott, figyelmeztetve őt a gyors hazatérésre. A baj csak az volt, kételkedett benne, hogy ilyen állapotban haza tud még érni. Be kéne adnia az injekciót magának...
Adam elég közel állt az ő autójához, és magas is volt, de talán nem lát be hasáig. Remegés tört rá, szédülni kezdett, így ráhajtotta fejét a kormányra. Mélyeket lélegzett, próbált megnyugodni. Ajtócsapódás, léptek zaja ütötte meg a fülét, majd kinyílt a Volvo ajtaja is. Résnyire kinyitotta a szemeit, s látta, amint Adam leguggol az ülése mellé, és aggódva figyeli.
- Mi a baj? Hívjak orvost? Rosszul vagy? - faggatta.
- Menj el, kérlek! - nyögte.
- Te megőrültél? Nem hagylak itt ilyen állapotban! - vetette ellen felháborodva.
- Úgy segítesz csak, ha elmész. Előtted nem tudok... - újabb remegés rázta meg testét.
- Mit, Celia? Hadd' segítsek, mondd el, mi a baj! - kérlelte.
Pánikba esett. Adam rákényszeríti, hogy elmondja neki, mi a probléma, hisz nem tágít. Ő viszont nem húzhatja már sokáig az időt, nem akart ismét kómában tölteni hosszú hónapokat. Be kell avatnia őt.
- Cukros vagyok. - suttogta. - Be kell adnom az inzulint magamnak. Elmennél addig a kocsi mögé?
- Menni fog egyedül, ne segítsek? - kérdezte homlok ráncolva.
Ez a pasi megőrült? - kérdezte magában. Az emberek 99,9 %-a sikítva menekült volna az inzulinbeadás látványa elől, ő meg segíteni akar? Ennyire rendes srác még ő sem lehet. Túl tökéletes...
- Kérlek! - mondta, mire Adam felállt, és engedelmesen arrébb ment.
Celia beletúrt a táskájába, kivette a fecskendőt, és mérés nélkül magába döfte. Kissé fájdalmasabbra sikerült, mint szerette volna, de ahogy végzett, és szétterjedt testében a gyógyszer, kezdett egyre jobban lenni. Kinyitotta zöld szemeit, pislogott jó párat. Eközben Adam beült az anyósülésre, és bosszúsan meredt rá. Vajon mi lelte? Mégis csak undorodik ettől az egésztől...
- Ha nem egyezem bele, hogy magadra hagylak, mit teszel? A kómáig itt ücsörögtünk volna? - vonta kérdőre.
- Ne haragudj... Én... Senki sem tud a betegségemről itt, csak a nővéremék és édesapád. Utálom, amikor lenéznek miatta, és iszonyodva emlegetik a tűszúrásokat. Én nem akartam, hogy itt újra át kelljen élnem ezt az egészet... - magyarázkodott.
- Semmi gond, Celia. Csak megijedtem.
- Beszéljünk valami másról, jó? - kérte.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdezte.
- Megfejthetetlen vagy számomra. Mesélj magadról, Adam! Én elmondtam neked életem legnagyobb titkát, most rajtad a sor. Teregess! - mosolygott rá félszegen.
- Rendben. Az átfogó sztorit elmondtam. 2 éve költöztünk ide a szüleimmel. Apám orvos, anyám pedig művész. Képeket fest, szobrokat készít, és rengeteg kreatív dolgot még. A váltás előtt volt egy autóbalesetem. A legjobb barátom vezetett, s bár szabályosan, mégis karamboloztunk. Eltört a kulcscsontom, és a bal lábam két helyen is. Ha nagyon szemfüles vagy, észreveszed, hogy kicsit bicegek vele. Szóval a rehab elnyúlt, évet kellett ismételnem. Akkor kerültem ebbe az osztályba. Nem voltam szimpi, ők se igazán nekem, és így is maradtunk.
- És az évfolyamtársaink? - vágott közbe Celia.
- Hát igen... - mosolyodott el keserűen. - ez az, amit nem szívesen mondok el még neked sem. De lásd, kivel van dolgod, megtudhatod te is, nekem milyen nagy titkom van.
- Fogadni mernék rá, hogy fele olyan borzalmas, mint az enyém. - sóhajtott Celia.
- Hidd el, veszítenél... - mosolygott rá a lányra. Celia különös fényt látott a barna szemekben. Mintha hosszú ideje kínozná valami a fiút, s ő nem tudná, hogyan meneküljön el előle. Hátradőlt az ülésen, gyengéden megfogta a fiú ökölbe szoruló bal kezét, s bíztató pillantással kérte a folytatásra.
Íme a legújabb fejezet! Remélem, örültök neki, és megbocsátjátok nekem, hogy ennyi ideig nem tudtam írni!
Várom a véleményeket, hsz-okat!
TITKOK
Mikor végzett az ebéddel, visszavitte a tálcáját a menzára. Szinte alig ült a teremben egy-két diák, így ha lehet még feltűnőbbé vált, mint előtte. Nagyon zavarta, hogy mindenki őt bámulta, de próbálta nem kimutatni. Kiment a parkolóba a kocsijához, és hirtelen elhatározással útnak indult. Ráér még hazamenni, gondolta, kicsit körbejárja a környéket, és próbálja memorizálni a látottakat.
Miután beutazta egész Whyst-et, ami még saccolva sem tartott tovább fél óránál, rákanyarodott egy a városból kifelé tartó útra. A jelzőtáblán csupán a "TÓ" felirat szerepelt, így Celia azt követte. Nemsokára kietlen vidékre ért, de ahogy egyre távolabb hajtott, úgy kezdett körvonalazódni előtte a vízfelszín. A tó egy hegy lábánál terült el, amit fenyők borítottak, másik oldalán viszont selymes, zöld fű volt csak.
Piknikes asztalok, andalgó szerelmespároknak padok álltak a parttól nem messze, a fűben pedig lónyomok éktelenkedtek. Celia ennek hatására el is képzelte, milyen lenne ezen a helyen lovagolni. Sajnálta már, hogy magassarkú csizmában ment iskolába, nem mert kiszállni a kocsiból, nehogy kárt tegyen a drága darabban. Majd másnap visszajön ide tornacipőben.
Ahogy ezen elmélkedett, észre sem vette, hogy mellé hajtott egy fekete BMW, pedig már messziről felismerte volna. Adam ült a volánnál, félszegen mosolygott rá, majd lehúzta a Celia felé közelebb eső ablakot. A lány megforgatta szemeit, de azért ő is rányomott az ablakgombra.
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte a fiút.
- Követtelek.
Még csak nem is hazudik! Celia, ha ilyet tett volna, biztos nem vallja be.
- Nem ülsz át hozzám? - kérdezte Adam.
- Ebben a cipőben csak betonon vagyok hajlandó közlekedni. Amúgy ideje már hazamennem. - felelte. Annyira felkavarta az első iskolai napja, hogy teljesen megfeledkezett az inzulinról, aminek folytán kezdett rosszul lenni. Gyomra és veséje egyre jobban sajgott, figyelmeztetve őt a gyors hazatérésre. A baj csak az volt, kételkedett benne, hogy ilyen állapotban haza tud még érni. Be kéne adnia az injekciót magának...
Adam elég közel állt az ő autójához, és magas is volt, de talán nem lát be hasáig. Remegés tört rá, szédülni kezdett, így ráhajtotta fejét a kormányra. Mélyeket lélegzett, próbált megnyugodni. Ajtócsapódás, léptek zaja ütötte meg a fülét, majd kinyílt a Volvo ajtaja is. Résnyire kinyitotta a szemeit, s látta, amint Adam leguggol az ülése mellé, és aggódva figyeli.
- Mi a baj? Hívjak orvost? Rosszul vagy? - faggatta.
- Menj el, kérlek! - nyögte.
- Te megőrültél? Nem hagylak itt ilyen állapotban! - vetette ellen felháborodva.
- Úgy segítesz csak, ha elmész. Előtted nem tudok... - újabb remegés rázta meg testét.
- Mit, Celia? Hadd' segítsek, mondd el, mi a baj! - kérlelte.
Pánikba esett. Adam rákényszeríti, hogy elmondja neki, mi a probléma, hisz nem tágít. Ő viszont nem húzhatja már sokáig az időt, nem akart ismét kómában tölteni hosszú hónapokat. Be kell avatnia őt.
- Cukros vagyok. - suttogta. - Be kell adnom az inzulint magamnak. Elmennél addig a kocsi mögé?
- Menni fog egyedül, ne segítsek? - kérdezte homlok ráncolva.
Ez a pasi megőrült? - kérdezte magában. Az emberek 99,9 %-a sikítva menekült volna az inzulinbeadás látványa elől, ő meg segíteni akar? Ennyire rendes srác még ő sem lehet. Túl tökéletes...
- Kérlek! - mondta, mire Adam felállt, és engedelmesen arrébb ment.
Celia beletúrt a táskájába, kivette a fecskendőt, és mérés nélkül magába döfte. Kissé fájdalmasabbra sikerült, mint szerette volna, de ahogy végzett, és szétterjedt testében a gyógyszer, kezdett egyre jobban lenni. Kinyitotta zöld szemeit, pislogott jó párat. Eközben Adam beült az anyósülésre, és bosszúsan meredt rá. Vajon mi lelte? Mégis csak undorodik ettől az egésztől...
- Ha nem egyezem bele, hogy magadra hagylak, mit teszel? A kómáig itt ücsörögtünk volna? - vonta kérdőre.
- Ne haragudj... Én... Senki sem tud a betegségemről itt, csak a nővéremék és édesapád. Utálom, amikor lenéznek miatta, és iszonyodva emlegetik a tűszúrásokat. Én nem akartam, hogy itt újra át kelljen élnem ezt az egészet... - magyarázkodott.
- Semmi gond, Celia. Csak megijedtem.
- Beszéljünk valami másról, jó? - kérte.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdezte.
- Megfejthetetlen vagy számomra. Mesélj magadról, Adam! Én elmondtam neked életem legnagyobb titkát, most rajtad a sor. Teregess! - mosolygott rá félszegen.
- Rendben. Az átfogó sztorit elmondtam. 2 éve költöztünk ide a szüleimmel. Apám orvos, anyám pedig művész. Képeket fest, szobrokat készít, és rengeteg kreatív dolgot még. A váltás előtt volt egy autóbalesetem. A legjobb barátom vezetett, s bár szabályosan, mégis karamboloztunk. Eltört a kulcscsontom, és a bal lábam két helyen is. Ha nagyon szemfüles vagy, észreveszed, hogy kicsit bicegek vele. Szóval a rehab elnyúlt, évet kellett ismételnem. Akkor kerültem ebbe az osztályba. Nem voltam szimpi, ők se igazán nekem, és így is maradtunk.
- És az évfolyamtársaink? - vágott közbe Celia.
- Hát igen... - mosolyodott el keserűen. - ez az, amit nem szívesen mondok el még neked sem. De lásd, kivel van dolgod, megtudhatod te is, nekem milyen nagy titkom van.
- Fogadni mernék rá, hogy fele olyan borzalmas, mint az enyém. - sóhajtott Celia.
- Hidd el, veszítenél... - mosolygott rá a lányra. Celia különös fényt látott a barna szemekben. Mintha hosszú ideje kínozná valami a fiút, s ő nem tudná, hogyan meneküljön el előle. Hátradőlt az ülésen, gyengéden megfogta a fiú ökölbe szoruló bal kezét, s bíztató pillantással kérte a folytatásra.
